Sorozat: Hana Yori Dango

Hana Yori Dango

Műfaj: romantikus, vígjáték

Részek száma: 9 + 11 + egy film

Dátum: 2005 / 2007 / 2008
Csatorna: TBS

Ismertető: Makino egy elit iskolába jár, annak ellenére, hogy mennyire szegény. De szülei igyekeznek mindent megtenni, hogy kislányuk jó helyen végezzen s ezáltal majd jó munkát kapjon. A baj az, hogy mindenki kiközösíti, így kénytelen egyedül tengetni csendes napjait. Csakhogy a suliban itt van a 4 kotnyeles kölök, akik királyoknak képzelik magukat (jogos, hiszen ők a leggazdagabbak). Szívatásuk egyik módszere, hogy ha valakinek a szekrényében hagynak egy piros papírt rajta az F4 felirattal, akkor az iskola összes tanulója piszkálhatja és ütheti az adott illetőt amíg az el nem hagyja az iskolát. Makino viszont elég nehéz személyiségű, így miután meggyűlik a baja Domyoji-val (aki a főgonosz), a sulitörténetben először egy lány is kap piros lapot. De ő nem adja fel, tovább küzd, s erre felettébb felfigyel Domyoji, és mellette még annak egyik barátja is az F4-ből, Hanazawa Rui. 

Vélemény: Őszintén nem tudom, hogy most, 18 évesen milyen véleménnyel lennék a sorozatról, ha újra megnézném. 5 évvel ezelőtt láttam, ez volt az első sorozatom, így természetes, hogy imádtam. Ha most megnézném lehet csomó kifogásolni valót találnék benne, ezért nem is tervezem újra megnézni. Így visszagondolva rá, olyan volt, mint egy tündérmese: egyszerűen minden pillanatát imádtam. Aranyos volt, vicces, kellőképp szomorú, tipikusan olyan sorozat, amit néz az ember, és érzi, hogy megtelik a szíve boldogsággal. Furcsa, hogy a koreaiaknak sikerült totál elrontani.

Általában mindig a koreai sorozatok jobban, de itt egyáltalán nem. A koreai verzió életem legrosszabbjai között van, ez meg kedvencek között. Ki érti ezt. Na de térjünk ki a sorozatra. Nagyon szeretem egytől egyig őket, és olyan érzésem volt, hogy ebből nem elég 20 rész, ebből többet akarok, még több galibával, és még több viccekkel. S míg a koreai verzióban a két főszereplőt sikerült a lehető legrosszabban kiválasztani, itt ez is tökéletesre sikerült. Hibát nem igen tudok felhozni, minden percét tényleg imádtam és nem találtam sem vontatottnak sem unalmasnak sem dramatizáltnak. 
Sőt, amikor Domyoji elveszíti az emlékezetét igenis élveztem, és tetszett, hogy nem arra használják az emlékezetkiesést, hogy életben tartsák a sorozatot (mint ahogy általában), hanem a történet feldobása volt a cél, ami remekül sikerült. Egyszóval remekül fenntartja azt a színvonalat amit én elvárok egy sorozattól, s bár nem vagyok híve a régebbi sorozatoknak, mégis imádtam, és cseppet sem zavart, hogy esetleg a divat vagy akár a telefonok másak voltak anno 10 évvel ezelőtt. A film pedig valami eszméletlen volt, látszanak már rajta a modernebb vonások is, és annyira felemelő érzés volt belepillantani a házasság utáni életükbe. És nagyon nagy piros pontot, amiért még a legeslegvégére is megmaradtak a poénok, amin mosolyoghattunk.

Zene: Óóó, nagyon imádtam. Annyira szép és annyira illett ehhez az aranyos, romantikus sorozathoz. Az Arashi nevű banda könnyed zenéi is tökéletesek voltak. A kedvencem az Ai Otsuka 'Planetarium' című száma lett, ami bár kicsit lassabb, mégis a romantikus és a drámai jelenetekhez jobbat találni sem lehetett volna.

Szereplők: Lássuk csak két főhősünket külön-külön.

Matsumoto Jun - Domyoji Tsukasa: Beképzelt, bunkó, önző, arrogáns, és totálisan utálatos pasi, aki azt hiszi, ha pénze van, akkor ő a világ ura. A koreai Lee Min Ho-val összehasonlítva, Matsumoto ezerszer, sőt, tízezerszer tökéletesebb volt erre a hirtelen haragú és reménytelenül szerelmes kis szöcske szerepére. Valahogy olyan volt, mintha neki találták volna ki ezt a kis elkényeztetett gyerek alakot. Karakterét is imádtam, tipikus példája annak, hogy úgy fejezi ki vonzalmát a nő iránt, hogy bántja, s piszkálja. Valamint nagyszerű volt látni, hogy egy kis hubris kölökből, hogy lesz igazi férfi. Szóval imádtam a színészt is és a karakterét, és Lee Min Ho-nak meg csak annyit, hogy lehet nem ártott volna először megnézni a japán verziót, mielőtt elvállalta a szerepet, mert egyszerűen nem passzol hozzá.
Mao Inoue - Makino Tsukushi: Kemény de ugyanakkor roppant aranyos lány, aki körömmel kapaszkodik a saját életébe. Mao egyszerűen a földbe taposta a koreai színésznőt. Míg az gusztustalan volt, és semmi nőiesség nem volt benne, addig benne ott volt a nehéz személyiség, de mellette a báj is, amivel érthetővé vált, hogy egy olyan nagy valaki, mint Domyoji hogy szerethet bele egy ilyen kis 'senkibe'. Tetszett, hogy a lány a sok nehézség ellenére végig kitartott, és hogy mindent megtett kapcsolatuk fenntartása végett. Nem tudom, ma hogyan látnak a karakterét, de akkor nagyon megszerettem őt. Szóval csak annyit tudok mondani mindkettejüknek.

Történet: 9/10
Zene: 9/10
Színészek: 9/10
Karakterek: 9/10